Gát

Gát földrajzi fekvése, története, jelene

Gát a Beregszászi járás északi határánál fekszik.

Gát az egyik legnépesebb magyarlakta község Kárpátalján. Lakosainak száma 3450 fő. A településhez közigazgatásilag hozzátartozik Csikósgorond tanyavilága is, mellyel együtt 3500 főre tehető Gát lakossága. Területe: 22 ezer m², ebből belterület kb. 2,8 km². A település az Ungvár – Munkács – Beregszász – Nagyszőlős – Huszt – Rahó műút mentén terül el. Gátot Magyarország felől a Beregsurányi Határátkelőtől körülbelül 20 km-re, Beregszász (12 km) és Munkács (16 km) között találjuk. Földrajzilag az egyik kárpátaljai kistáj, a Beregi-Tiszahát központi részén fekszik, amelynek peremsüllyedéke a Szernye-mocsár mára lecsapolt területe. A község 18-19. századi fejlődését, lakosságának gyors gyarapodását elsősorban annak köszönhette, hogy az alföld peremén kialakult úgynevezett vásár-városvonal mentén helyezkedett el, melynek állomásai a vidék legjelentősebb forgalomgyűjtő és -elosztópontjai voltak

A település Árpád-kori eredetű – állítja Botlik József Gátról szóló könyvében. A honfoglaló magyarság a Vereckei-hágón átkelve 895 elején Munkács vidékére érkezett, majd elfoglalta az alföldet. A falu létét meghatározó tó – vagy későbbiekben: Szernye-mocsár – már a 13. században említődik. Partja feltehetően – régészeti leletek alapján – már ennél jóval korábbi időkben lakott. A tatárjárás idején a gátiakat a helyi szájhagyomány szerint a sűrűn benőtt mocsár mentette meg, ugyanis a falu lakói ide menekültek a tatárok elől, mivel jól ismerték a gázlókat, az ember súlyát is megbíró zsombékokat. A láp egészen a 19. század végi és 20. század eleji folyószabályozási munkálatokig meghatározta a falu életét, gazdálkodását. Ma már csak a dűlőnevek egy része őrzi ezt a hajdani mocsárvilágot, patakokkal, erekkel szabdalt környezetet.

A terület a 14. század végéig fejedelmi, királyi és hercegi birtok. A település élete és története a 16 századtól a 20 század elejéig összefonódott a munkácsi uradaloméval. A 16. században a falu sokat szenvedett az átvonuló ellenséges hadaktól. A 17. században egy lengyel betörés következtében több környező faluval együtt megsemmisült. Az újjáéledt település lakói református hitre tértek, ekkor már saját papja volt a gyülekezetnek. A Rákóczi-szabadságharcban a Rákóczi-uradalomhoz tartozó települések lakói is hősiesen küzdöttek, köztük 13 gáti lakos is. A 18. századi pestisjárvány Gát falu lakosságát is megtizedelte. Ebben az időszakban épült fel a falu fatemploma, amely helyére 1828-ban épült fel az új templom, immár kőből. Az első világháborúban a községből 82-en vettek részt, 19-en hősi halált haltak. Az 1920-as trianoni békeszerződés következtében Gátat is Csehszlovákiához csatolták, és 13 ruszin családot telepítettek a faluba. 1938-ban a bécsi döntéssel újra Magyarországhoz tartozott. 1944-ben a szovjet megszállás következtében Gátról is elhurcoltak férfiakat, 51-en a gulágon pusztultak el embertelen körülmények között. 1949-re befejezték a teljes államosítást, kolhozosítást, hivatalossá tették az orosz, illetve az ukrán nyelvet. Kárpátalja, benne Gát is 1989-ig a Szovjetunió, majd a rendszerváltás után Ukrajna része. A falu lakosai ezt csak így mesélik: „Vótunk már csehek, magyarok, szovjetek, mos meg ukránok vagyunk.”

A falu lakossága egy évtizede csökken, mint a kárpátaljai magyarság valamennyi településén. Kevesebb a születésszám, de emellett a Magyarországra áttelepültek száma is módosítja a statisztikai adatokat. Ennek oka a katasztrofális gazdasági helyzet, az életszínvonal drasztikus csökkenése, munkanélküliség. Pár évvel ezelőtti adatok szerint a falu 1900 keresőképes lakosa közül csak 21%-nak van állandó munkahelye.

Gáton született Kovács Vilmos (1927-1977) költő és író, aki a 20. századi helyi és kárpátaljai történéseket Holnap is élünk c. regényében örökítette meg, amely a kárpátaljai magyarság 1944 utáni sorsának napjainkig leghitelesebb ábrázolása.

„Az elmúlt csaknem egy évezredben a falu históriája folytonos megpróbáltatások, pusztulások és újrakezdések története. Így van ez napjainkban is, amikor megint csak a remény élteti a talpra állást, a lelki-szellemi feltámadást.”

Testvértelepülési megaállapodás aláírása a 2014-es Vasadi falunapon: